Menteni hagyományainkat, amíg nem késő

Magyar Nemzet - 2007. december 18. 13:12

Tóth László reprezentatív kötetet készített a magyar királyi honvédség egyenruháiról 2007. december 18. 13:12

Pósa Zoltán
A Magyar Nemzet Wesselényi utcai könyvesboltjában szembetűnik egy könyv, amelynek borítójáról egy békebelien snájdig vezérezredes néz velünk farkasszemet. A Magyar Királyi Honvédség egyenruhái 1926-1945-ig című kötet megálmodója, szerkesztője, kiadója, Tóth László öltözött be a gyönyörű egyenruhába. A különlegesen jó minőségű képeket, frappáns szöveget tartalmazó albumban minden fegyvernem társasági és gyakorló, illetve háborús egyenruhája szerepel.

Tóth László jogi doktorátussal rendelkezik, de szenvedélyes gyűjtőként az ország egyik legszakszerűbben összeállított uniformisgyűjtemény köztiszteletben álló tulajdonosaként ismerjük. Hogyan és mikor támadt a könyvkészítés gondolata?
– Tavaly karácsonykor a szó szoros értelmében megálmodtam, hogy milyen legyen a könyv a Horthy-korszak egyenruháiról. Reggelre az is világossá vált: tudat alatt évtizedek óta erre a munkára készültem, vidéki, fővárosi padlásokon kutakodva, konkrét címek nyomában, egykori sorkatonákat, tiszteket személyesen is fölkeresve. A legtöbb gyűjtő nem gyűjt teljes felszerelést. Én ezzel szemben elejétől fogva arra törekedtem, hogy amint találok egy kesztyűt, sapkát, nyomban keresni kezdem a hozzá illő zubbonyt, cipőt, kardot is. Mivel korábban a Hadtörténeti Múzeumban is dolgoztam, úgy is mondhatnók: bár nem vagyok profi szakember, mégis muzeológusi szemmel kutakodok.

Hogyan valósult meg az álom?
– Miközben pontról pontra kitaláltam, kinek kérem a segítségét, szüntelenül rajzoltam, így márciusra a könyv első komplett modellje színes ceruzával már el is készült. Természetesen a gyakorlati megvalósulás során sok minden megváltozott. Majd egy év kellett a fotózásra, a szakszövegek megíratására, a szaklektorálásra. Ki akartam szűrni minden hibalehetőséget, ezért szakírónak Baczoni Tamást, szaklektornak Ságvári Györgyöt kértem föl, a Hadtörténeti Múzeum prominens kutatóit, náluk csak a Teremtő ért jobban a hazai egyenruhákhoz.

Munkájáról okkal-joggal mondhatjuk: korszakalkotó, szívet-lelket gyönyörködtető.
– A magyar királyi honvédség egyenruházatáról, a Horthy-korszaknak az 1926-1945-ig tartó időszakában korábban egyetlen összefoglaló munka sem jelent meg. Az érdeklődők, a gyűjtők, a szakértők a Hadtörténeti Múzeum kiállításaiból, korabeli újságcikkekből kaphattak csupán adalékokat. A szomszédos népek számos könyvet kiadtak már a saját huszadik századi katonai viseletükről, nálunk eddig az 1918-tól-1945-ig fehér folt éktelenkedett az egyenruhák történetében. Ennek most vége. És ezek a ruhák valóban páratlanul gyönyörűek. A magyarok ebben is kiválóak, hiszen sehol a világon nem készült a két világháború között ennyire művészi kivitelű, snájdig és egyedi uniformis, mint nálunk. A társasági viselet tekintetében tisztjeink az előírásokhoz csak nagy vonalakban alkalmazkodtak, a részletekben attól állandóan eltértek. Jobbára kiválóan dolgozó, civil szabómesterekkel szabatták ki a ruhát, drága, finom anyagból, egyedi díszítéssel. Kis túlzással, ahány tiszt, annyi társasági egyenruha-variáns volt. Irodalmi művekből, filmekből tudjuk, hogy a korszakban az utca, a társasági megmozdulások összképéhez szervesen hozzá tartoztak a fess egyenruhában parádézó tisztek és sorkatonák. Ez 1945-től mindmáig eltűnt a köznapi életből, mi több, az államszocializmusban kifejezetten snassz volt egyenruhában járni.

Mi vonzotta ehhez a színes világhoz?
– Huszonöt éve vagyok gyűjtő, de amióta az eszemet tudom, a régi egyenruhák izgattak. Érdekes, hogy egyébként finoman szólva nem rajongok a katonaéletért, irtózom az erőszaktól, a ruházat viszont elbűvölt, hiszen a elegáns, snájdig uniformis alatt látom azokat az embereket, akik hordták. Az ember képzeletében fölsejlenek a tragédiák és örömök, a büszkeség és a bánat, a korszak korai dicsősége, majd a világháborús fiaskóba torkolló nemzeti tragédia. Én mindezeket látom, megidézem. A gyűjtő egy kicsit bolond, vagy legalábbis megszállott. Jómagam, aki végzettségem szerint jogász vagyok, jelenlegi foglalkozásom szerint családi játékboltjainkat vezetem, elvben nem hivatásszerűen, gyakorlatban életre szóló szenvedélytől motiváltan gyűjtöm az egyenruhákat. Az előbb azt mondtam: karácsonykor megálmodtam a könyvet. Ez igaz, de már jó néhány évvel korábban is sejtettem: ha én nem készítem el a korszak viselettörténeti könyvét, akkor még jó darabig senki. S azzal is tisztában voltam, hogy e hiánypótló munkának könyvészeti és tartalmi szempontból is kifogástalannak kell lennie, hiszen mostantól kezdve az egész világ e kötet révén ismeri meg a Horthy-korszak katonai viseletét. A képekhez írt szöveg eddig publikálatlan, kiváló tanulmány, melynek megírására Baczoni Tamást, a Hadtörténeti Múzeum főmuzeológusát kértem meg, aki a magyarországi egyenruha-történet spiritus rectora. Olvasmányosan szórakoztatóan, izgalmasan foglalta össze a látszólag száraz témát. A tábori csendőrségről szóló részek szakértője Lóránt Csaba, a Szemere Bertalan Rendvédelem-Történeti Tudományos Társaság tagja, a kitüntetés- és jelvényrendszert Ladvánszi Péter irányításával állítottuk össze. A levéltári kutatásokat még néhai Barci Zoltán kezdte el, a könyvet az ő emlékének is szenteljük.

Ön fölismerhető a könyv borítóján. Gondolom, élő modellekkel dolgozott mindvégig?
– Csak úgy tehettük munkánkat a laikusok számára is élvezhetővé, ha élő modellekről készítettünk kiváló minőségű fényképeket, ami a lehető legnehezebb megoldás Ezek a ruhák a ma élő emberekre nyolcvan százalékban nem illenek rá. Eleve szűkre szabott, testhezálló öltözékekről van szó, akkor kisebbek és kevésbé testesek voltak az emberek. Ráadásul a hatvan évig a szekrény mélyén porosodó egyenruha összeszáradt, összement, az anyaga is itt-ott feslett. Nehéz volt megtalálni a megfelelő modelleket, nagyrészt gyűjtőtársaimat kértem föl a szép feladatra, akik nagy örömmel álltak rendelkezésemre. A mási nagy gond, hogy a leletek hiányosak, a Horthy-korszak hatvanéves, téves megítélése miatt is rejtegették őket az emberek. A legénységi öltözéket a háború utáni ínséges időkben szabályosan elhordták, legénységi bakancsokat még a Hadtörténeti Múzeumban is csak lámpással, hosszú keresés után találtunk A honvédségi bicikli az én gyűjteményemből való, annak idején a.legáltalánosabb viseleti tárgyak közé tartozott, ma már unikumnak számít, a háború utáni ezeket is elhasználták. A tiszti egyenruhákat részben rejtegették, részben megsemmisítették, részben külföldre vitték.

Hogyan készült el a nehézségek dacára a gyakorlatban egy-egy kép?
– Egy-egy fotózási napra egy hónapig készültünk, ami rendkívül kalandos, fölemelő, olykor mulatságos. Nézzük meg például a borítón és az ötvenötödik oldalon látható vezérezredesi, úgynevezett kényelmes öltözet hogyan állt össze hiánytalanul. A sapkát szegedi, a zubbonyt tatai, a nadrágot egri, a kitüntetéseket budapesti gyűjtőtársam, a cipőt a Hadtörténeti Múzeum bocsátotta rendelkezésemre az adott fényképezési napra. A csodaszép, piros bélésű köpeny a sajátom. Majdnem ötszáz beöltözés áll mögöttünk, több tízezer fényképet készítettünk, ebből természetesen közel sem használtunk el mindent, ami a folytatás lehetőségét is megadja. Minden egyes fotózási napot és alkalmat meg kellett terveznünk, tudnunk kellett, honnan érkeznek meg a különféle ruhák és használati tárgyak. Reggel hétkor kezdünk két fotóssal a jól fölszerelt műteremben, s vártuk embereinket az ország legkülönbözőbb tájairól. A fáradságért kárpótolt a hallatlan, leírhatatlan élmény, hiszen végre a gyűjtők együtt is megcsodálhatták, hogyan áll élő emberen a békebeli egyenruha. A tárgyak kilencvenkilenc százaléka eredeti, ahol valamilyen módon utánzattal kellett pótolnunk bármit is, azt a könyvben jeleztük, de alig volt anyaghiányunk. A Hadtörténeti Múzeum főigazgatója, Dr. Holló József Ferenc altábornagy mindent a rendelkezésünkre bocsátott, ami a gyűjteményekből hiányzott. Köszönöm mindenkinek a lelkesedését és a szakmai segítségét, a könyvben és a honlapunkon szerepelnek a nevek.

A könyvben az is olvasható, hogy úgyszólván az utolsó pillanatban készült el. És hogy minden hiba szinte megbocsáthatatlan lenne.
– A sokszor reggeltől éjfélig tartó munka fáradsága nem jelenthetett menlevelet az apró hanyagságokra sem, hiszen a gyűjtőtársak minden pontatlanságot észrevennének. Van, amit nem lát senki, például olykor ki kellett tömni az egyenruhát, hogy passzoljon. S hogy miket használtunk rögzítésként a ruha takarásában, arról ne is beszéljünk. Könyvünk valóban a huszonnegyedik órában készült el, egyrészt már szinte mindent felgyűjtöttünk, a szakemberek szerint is, már alig van kallódó lelet. A meglévő készletet is kikezdte az idő vasfoga, hamarosan hordhatatlanná válnak, éppen ezért nagyon vigyáztunk a fotózás közben is a fölbecsülhetetlen értékű egyenruhákra.

Művét, amely nem mindennapi értéket képvisel, kiknek ajánlja?
– Úgy gondolom, hogy ez a könyv eddigi életem és gyűjtői tevékenységem csúcspontja. Idestova negyvenéves koromra elmondhatom, hogy tettem legalább egyszer olyat, amivel maradandó nyomot hagyhatok magamról is az utókornak. Ennél először is fontosabb, hogy fölfedeztem egy hiányt, amit alkotótársaimmal úgy kell pótolnom, hogy magasra tettük a mércét. Nem a hazai, nem egyszer szegényes kiadványokhoz, hanem a külföldi példákhoz igazodtam. Példának okáért a legjobb ausztriai festéket és a lehető legjobb minőségű papírt használtuk. Most majd eldől, hogy elértük e a második, mégis a legfőbb célunkat: azt szeretnénk, hogy a kötet megszólítsa a nagyközönséget. Tisztában vagyok azzal, hogy van, akit a téma önmagában is irritál, ezért is hangsúlyozom: a Horthy-kor értelmezésére nem is próbáltam vállalkozni. Azt szeretném, ha politikai hovatartozástól függetlenül mindenki ráébredne, hogy ez a korszak, annak viselete az örökségünk,, nemzeti hagyományaink szerves része. Közös kincsünk, amelyet valóban a végső pillanatban, de meg kellett mentenünk az enyészettől.

Forrás: www.mno.hu/portal/533104



« vissza